" Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek" ( Babits Mihály )
...hogy szép legyen a dal, a lélekhúrjainak pengetése folytonos gyakorlást igényel...
Nagyon szép! De mi van akkor, amikor elkeseredsz? Amikor látod, hogy becsapnak, hogy bármit teszel, sehogy sem jó, satöbbi... Nem olyan ember, aki feltétlenül nélkülözhetetlen, nem olyan, akivel mindennapi kontaktusban állsz. De olyan, aki bármily ritka is a kapcsolat, mindig azon van, hogy valóságát előtted torzítsa, hogy ha lehet, még saját magadat is eltorzítson... Mi van ilyenkor, merre haladunk. Merre ő, merre én? Mert én szeretek a napfelkeltével haladni, és bízom benne, hogy majd amikor napom megy lefelé, békességben elfogadom. Amikor azonban letörik a szárnyamat és elvonják kicsinyke pozitív energiámat, akkor nagyon el vagyok keseredve...Azt gondolom, furcsa ember az, aki nem örül a napfelkeltének, sokkal inkább belekapaszkodik egy-egy szerencsétlen helyzetbe várva a sajnálatot, a maga által soha meg nem talált megoldásokat mástól. Ez jutott eszembe, bár lehet, hogy nem erről szól.
Hat rám az arcul csapás, "pillanatnyilag" elkeseredem, megengedem magamnak. Megtapasztalom, megértem és elengedem (ez lehet pár perc, de pár óra is). Tudom, hogy minden értem történik, a fejlődésem szolgálja, azért kapom, hogy tanuljak belőle. Biztosan felteszem magamnak a kérdéseim :) miért kell megtapasztalnom, mit tanulhatok általa, miért zavar, mi zavar, mit mutat ez a helyzet, stb. ? Az elengedés fontos, minél előbb kijönni a "helyzetből" felemelkedni, érte pedig imádkozni, vagy másképpen emelni Őt. A szárnyaimat nem törheti le senki, mert nem engedem... csak a repülési sebességem csökkenhet, de csak átmenetileg :) Igen furcsa ember az aki nem örül a napfelkeltének, de ennyi, ez az Ő dolga és nem az enyém... "Imádkozom" érte, ez a legtöbb amit tehetek, mert a tapasztalást nem szabad elvennem tőle... Kedves Júlia <3
Nagyon szép!
VálaszTörlésDe mi van akkor, amikor elkeseredsz?
Amikor látod, hogy becsapnak, hogy bármit teszel, sehogy sem jó, satöbbi...
Nem olyan ember, aki feltétlenül nélkülözhetetlen, nem olyan, akivel mindennapi kontaktusban állsz.
De olyan, aki bármily ritka is a kapcsolat, mindig azon van, hogy valóságát előtted torzítsa, hogy ha lehet, még saját magadat is eltorzítson...
Mi van ilyenkor, merre haladunk. Merre ő, merre én?
Mert én szeretek a napfelkeltével haladni, és bízom benne, hogy majd amikor napom megy lefelé, békességben elfogadom.
Amikor azonban letörik a szárnyamat és elvonják kicsinyke pozitív energiámat, akkor nagyon el vagyok keseredve...Azt gondolom, furcsa ember az, aki nem örül a napfelkeltének, sokkal inkább belekapaszkodik egy-egy szerencsétlen helyzetbe várva a sajnálatot, a maga által soha meg nem talált megoldásokat mástól.
Ez jutott eszembe, bár lehet, hogy nem erről szól.
Hat rám az arcul csapás, "pillanatnyilag" elkeseredem, megengedem magamnak.
TörlésMegtapasztalom, megértem és elengedem (ez lehet pár perc, de pár óra is).
Tudom, hogy minden értem történik, a fejlődésem szolgálja, azért kapom, hogy tanuljak belőle.
Biztosan felteszem magamnak a kérdéseim :) miért kell megtapasztalnom, mit tanulhatok általa, miért zavar, mi zavar, mit mutat ez a helyzet, stb. ?
Az elengedés fontos, minél előbb kijönni a "helyzetből" felemelkedni, érte pedig imádkozni, vagy másképpen emelni Őt.
A szárnyaimat nem törheti le senki, mert nem engedem... csak a repülési sebességem csökkenhet, de csak átmenetileg :)
Igen furcsa ember az aki nem örül a napfelkeltének, de ennyi, ez az Ő dolga és nem az enyém...
"Imádkozom" érte, ez a legtöbb amit tehetek, mert a tapasztalást nem szabad elvennem tőle...
Kedves Júlia <3