""Egy idős Zen szerzetes a halálos ágyán feküdt.
Eljött az utolsó
nap, és ő bejelentette, hogy ez után az este után nem lesz többé.
Így
hát eljöttek hozzá a követői , a tanítványai, a barátai. Rengetegen
szerették, és mind eljöttek hozzá; messzi
távolról, mindenhonnan érkeztek az emberek.
Az egyik régi tanítványa,
amikor meghallotta, hogy a mestere haldoklik, kiszaladt a piacra.
- Amikor a mester a kunyhóban haldoklik te miért mész a piacra? - kérdezték tőle.
A tanítvány így felelt:
- Tudom, hogy a mester nagyon szeret egy különleges süteményt, ezért eljöttem, hogy vegyek belőle.
Nehezen talált rá a süteményre, de estére sikerrel járt. Szaladni kezdett vele a kunyhó felé.
Mindenki nyugtalan volt, úgy tűnt mintha a mester még várna valakire.
Kinyitotta a szemét körülnézett, majd újra lehunyta.
Amikor a tanítvány megérkezett így szólt:
- Jól van, hát megjöttél. Hol van a sütemény?
A tanítvány elővette az édességet és nagyon örült a mester kérdésének.
A haldokló kezébe vette a süteményt... és a keze nem remegett. nagyon öreg volt, de nem remegett a keze.
- Öreg vagy, már a halál szélén állsz. Hamarosan kiszáll belőled az
utolsó lélegzet, és mégsem remeg a kezed - jegyezte meg valaki.
A mester felelt:
- Sosem remegek, mert nincs bennem félelem. A testem megöregedett, de
én még mindig fiatal vagyok.
És fiatal maradok akkor is, ha a testem
elhagy.
Azután beleharapott a süteménybe, és enni kezdte.
Valaki megkérdezte:
- Mi az utolsó üzeneted, mester? Hamarosan elhagysz minket. Mit akarsz, mire emlékezzünk?
A mester elmosolyodott, és azt felelte:
- Ó, ez a sütemény nagyon finom!
ZEN.
